Január

Amikor az ember otthont keres, nem csak az eszére hallgat. Volt egy lakás a piac mellett (ahová mindig járunk), nem messze az ovitól. Közel volt mindenhez, ami még fontos. Egy hátránya volt: a forgalom. De az eszünkre hallgatva megnéztük az ingatlant.

Büdös van - ez volt az első benyomásom. Mekkora kosz! - ez volt a második. Aztán a kis szobába léptem, ahol a néhai lakó ideje nagy részét ágyban fekve töltötte. 

A lakás egy éve üres volt, nem voltak benne bútorok, a konyhából még a kád és a mosdó is hiányzott, vagyis nem volt tárgyi lenyomata a korábbi lakónak. Az élete mégis ott maradt a falak közt. A nagy szoba frivol volt, nagyvárosi, kényelmes, és délelőtti teázások, kekszezések ideális helyszíne. A kis szoba sötét volt - holott egy égtáj felé nézett a naggyal - , komor, és a keserű, kényszerű magány odúja. 

"Itt volt a papa ágya" - mondta az ingatlan tulajdonosa a kis szobában. 

És a papa ott maradt. Ott maradt az egyszemélyes ágy, melyet sosem vetnek be reggelente, valami alkalmatosság mellette, hogy a szemüveg, a gyógyszerek meg a vizespohár csak egy karnyújtásnyira legyenek, ott maradt az öreg ember sértettsége, akit nemigen látogattak, és a lemondása is, ami miatt talán már a függönyt sem húzta el, nehogy benevessen a Nap a szobába.

Mi közöm van nekem mindehhez?? És miért nem takarít ki senki? És miért nem szellőztetnek sűrűbben? Ezt akarják eladni?

Soha. 

A tulajnéni dicsérgette helyettünk a lakás remek elosztását, de a szürke porral belepett pókhálók a falon beszédesebbek voltak. Meg a kis szoba. Pedig lehetne máshogy gondolkodni. Hogy minden koszt el lehet távolítani, a szagot kiszellőztetni, ezt is, azt is lecserélni ... De mi csak viszonylag gyorsan egy kis otthont akartunk magunknak. Egy helyet, ami nem terhes a múlttal, hanem várja, sőt érezhetően hívja az új lakókat. Szerencsére megtaláltuk.

Minden jót az új évben! 

Katilláék

És egy kis galéria a tavalyi évből:

December

Amikor gyerek voltam, a történelem fogalma számomra megállt ott, amikor a nők még hosszú szoknyát hordtak, a férfiak kalapot, királyok uralkodtak és háborúk dúltak. Amikor nagyobb lettem, és eltorzult gazdaságpolitikáról tanultunk meg egymás után következő miniszterekről, akik ugyanolyan öltönyt viseltek, mint a férfirokonok ünnepségeken, akkor tudtam, hogy a történelem nem ért véget, csak a felém közelebb eső szakasza nem nagyon érdekel. S most, mikor egy csomó kütyü és okos kis masina vesz körbe bennünket mint háztartási gép, és segíti a mindennapjainkat, visszagondolok a gyerekkoromra, amikor mindez még nem volt, csak a diavetítő, a rádió meg a lemezjátszó, és azt mondom a gyerekemnek: Tudod, mikor mi kicsik voltunk, még nem volt Internet, és ha mesét akartunk nézni, ezzel a masinával néztük. Ez - mutatom be neki - a diavetítő.

Szóval egyik nap diavetítőztünk. Az öreg néne őzikéjét néztük, egymás után háromszor. Nagy sikert aratott. Sajnos legutóbb, mikor beültünk az ágy sarkába a macik és a párnák közé, a vetítő lámpája kipurcant. Elmegyünk majd a lámpaboltba, hátha lehet kapni újat. Kár, hogy a hozzánk legközelebb esőt nem annyira szeretjük. Ül odabent a sok csillár közt egy néni, jól öltözött, akinek vannak elképzelései a jó kiszolgálásról, de hiába, ha a vásárlók egyébként zavarják őt. 

Lámpát fogunk majd vásárolni tehát, egy lámpát, ami mesét vetít a falra. Addig meg itt a jó öreg Internet, s azon keresztül kívánunk kellemes készülődést a karácsonyi ünnepekhez, kevés felesleges ajándékot a fa alá, és kevés kidobott fát az új évben! 

Köszönjük az idei érdeklődést és a megrendeléseket! 

Katilláék

November

Elkezdődött a "csúnya hónap". Én persze a névnapom miatt mindig szerettem. Meg közel van a nagy ünnepkörhöz, a bevackolódáshoz. 

Annyi eső esett, hogy a fák levelei sokkal zöldebbek maradtak, mint máskor. De azért találtunk kivételeket. 

Megtettük idei első csipkebogyó túránkat is októberben, de felénk sajnos rossz a termés. Legalább tíz bokornál megálltunk, de fél kg-t sem sikerült összeszedni. Így idén lehet, csipkebogyóból nem készül likőr. Szerencsére azonban nyáron annyifélével kísérletezett Attila, hogy teli van a kamrapolc. Akartunk is egy likőrkóstolót tartani kettőnknek az ebédlőben, hogy utána hiteles bírálatot adhassunk róluk, de nem volt még rá mód. (A málna meg a lórabóra nagyon jó lett.)

Találtunk viszont szedret az erdőben, szedegettük, eszegettük, amitől úgy éreztük magunkat, mint egy mesebeli mackócsalád.

Ezek pedig már novemberi virágok. Egy régen bezárt kisvárosi kávézó kertjében laknak. Ebben a kávézóban kezdődött évekkel ezelőtt a Katilla Műhely. 

Érezzétek jól magatokat novemberben is! 

Kedves Katillások!

Van egy jó és egy rossz hírünk! Képeslapjaink elérhetősége átmenetileg - holnapig - szünetel - elnézéseteket kérjük a kellemetlenségért! A jó hír, hogy számos új képeslappal gyarapszik a gyűjtemény! Az elmúlt időszakban több olyan remek témáról született kép, ami megérdemli, hogy képeslap formát öltsön és a nyilvánosság elé kerüljön. (Többet közülük már láthattatok a Letölthető háttérképeink oldalon is.)

A bővülés egyben a képeslapos oldal átalakítását is eredményezi: a képeket ezentúl nem ömlesztve, hanem témánként tudjátok megtalálni az egyes címszavak (Természet, Város, Csendélet, stb.) mögött, csakúgy, mint a Letölthető háttérképeink oldalon.

A megújuló felülethez kívánunk Nektek kevés bosszankodást és sok örömteli rátalálást.

Üdvözlettel:

Katilláék

Október

Október... Most ízlelgetem a számban ezt a szót. Csak a hangok sorrendjét, de nem találom vonzónak. Kóberto, berotkó, róbekto, kotóber... Próbálgatom, hogy volna szebb. Egyébként persze nincs bajom a hónappal, mert olyan teljes. Kiteljesedik benne az ősz. Szépek lesznek a fák, kerekednek a gyümölcsök és zöldségek a piacon, és a napsütés is szelídül. Ehhez a teljességhez jól illik az o betű.

Az októberi szocialista forradalom is októberben volt, csak itt mindig november 7-én ünnepeltük, mikor még kicsi voltam. Ezt sosem értettem. És sosem magyarázta meg senki. Nem is firtattam, mert ha kérdeztem valamit, az a nemtudás, a butaság jele volt. Elfogadtam, hogy ez a forradalom novemberre esik, de amúgy októberi. A karácsony sem mindig szombat-vasárnap.

A sütőtök nagy szezonja indul. Vigyorognak, vicsorognak. Mamáék kertje teli volt tökkel. Kis koromban utáltam a sült tököt, a többiek meg jóízűen falták. Igazságtalannak éreztem ezt, ahogy azt is, hogy mindenkinek ízlett a banán, csak nekem nem. Mamáék a tököket sosem faragták ki, viszont egy csomót adtak a teheneknek. A tehenek is jóízűen ették, ahogy mindent, amit elébük raktak. A csalamádét, vízzel elkavart kukoricadarát, a szénát, füvet... Sokszor néztem őket. Nagyobb koromban ki is ganajoztam az istállót, aztán szépen felsepertem. Ha sár volt, mama gumicsízmájában cuppogtam végig az udvaron, és ha szóltak, hogy kész az ebéd, friss, hűvös levegőt vittem a konyhába.

Most már nincs sehol ez az egész. Mint a mesékben az elsüllyedt városok, ez a világ is eltűnt. A házat szétkapták a szelek és a tolvajok. Belátni a szobába, ahol a nagyobb családi ebédeket tartottuk. A leomlott vályogból kis dombok emelkednek, de a tyúkól és az istálló, ahol olyan szorgosan takarítottam, még kifogástalan állapotban áll. Az udvar végén a budi kicsit megdőlt, s az is a földbe süppedt. A fű nagy, a kertek helyén is az nől, és az udvart átszelő keskeny kis ösvények mind eltűntek, mert lassan tíz éve nem lakik ott senki.

Ez a galambház nem mamáék tanyáján áll, nekik nem is volt.

Szeptember - a vakáció véget ér

Júniusban mindig olyan hosszúnak tűnik a nyár! Mint egy beláthatatlan tenger, ami bőven elég lesz arra, hogy a lemaradt dolgokat pár délután alatt megcsináljuk, s egy csomó új dolgot hozzunk létre. Minden évben ezt hiszem a nyárról, és mindig kiderül, hogy nem elég hosszú. Két rég elkezdett terítőt befejeztem, és megvarrtam a lyukas zoknikat és a leszakadt gombokat, és készítettem pár új dolgot, ám az elmaradt dolgok sora, ha nem is annyira hosszú, azért megmaradt. Tegnap ráadásul ráakadtam három lyukas zoknira.

Azt hiszem, nem a nyár oldja meg a várakozó tennivalók sorát, hanem a halál. Amikor az élet egyszer csak megszakad, és a tegnap még kézbe vett eszközök gazdátlanul hevernek a helyeiken. Az ilyen tárgyaknak aztán persze folytatódhat az életük, s ez nagy ajándék lehet a számukra. Jöhet olyan örökös, aki használni kezdi a régi terítőt, a régi szerszámokat, a régi ágyneműt, a régi csészéket. Incsetta szerint - ő az a kis boszorkány, akiről egyszer beszéltem - a hajdani tulajdonosok, ha nem is a Mennyországból nézik hagyatékuk gondozását, azért megérzik, mikor valami számukra fontosnak folytatódik az élete, és attól jólesően megbizseregnek, és talán még mosolyognak is.

Nem tudom, egy lepke vagy egy kismadár meddig él. De az idei nyárra biztos nem panaszkodtak. Biztos volt elég eledelük, és lihegni sem kellett a nagy melegtől. Még itt a panelban is olyan jó idő volt, hogy esténként többször is eszembe jutott az ősz, sőt, egyszer arra is gondoltam, milyen jó a karácsony. Így született meg a kalapos manó és a sapkás angyalka (Egyéb apróságok), amiknek a fejében üres kindertojás van.

A többi tündértallér az egyéb apróságok címszó alatt található.

Mindenkinek szép őszt, és köszönjük az augusztusi megrendeléseket!

Augusztus

Már tizenéves voltam, mikor a tévében megjelent esti meseként a múminokról szóló történet. Nem tetszett. Mert bénák voltak a figurák. Idén (22 évvel később) elolvastam a Múminvölgy novemberben című könyvet, ami derűs, mégis komoly, s bár mese, mégis a valóságban olyan sokszor megtapasztalt szorongások, félelmek, illúziók, túlzások és bizonytalanságok fejeződnek ki benne úgy, mintha nem is mesét olvasna az ember. Nagyon szép irodalom. 

Most kikölcsönöztem a könyvtárból két múminos könyvet, s Múminpapa hőstetteinek a felét már el is olvastam. Egyszer, fiatal múminbocsként elmegy a barátaival hajózni a tengerre. Tengeri viharba keverednek, s a Vízisellő nevű hajójuk igencsak megmerül a vízben. "A szél kicsavarta helyéről a napernyőt, és falevélként repítette tova az óceán felett. (Elsőrangú napernyő volt: remélhetőleg valaki később megtalálta, és örült neki.)" - Ez az egyik kedvenc mondatom ebből a regényből. Szerette a napernyőjét, ám elvesztése nem fájdalommal tölti el, hanem a reménnyel, hogy ha ő nem, hát valaki más majd hasznát veszi. Tetszik ez az át nem gondolt önzetlenség. Meg az, hogy valaminek az elvesztése nem karcolja fel a múmin lelkét, mert nem a saját napernyő nélküli életére gondol, hanem a napernyőére. 

Képeslapként kapható.

Múminpapa kicsi kora óta szabadon élt, mióta megszökött a böngész asszony által vezetett árvaházból. És a gondolkodása is egy szabad ember gondolkodására vall. Olyan szabadság ez, amit a különféle világvallások legnagyobbjai tanítanak az emberiségnek évezredek óta.

Köszönöm, Viki, hogy megajándékoztál a novemberi Múminkönyvvel! Mindenkinek kellemes augusztust kívánunk, és köszönjük a júliusi érdeklődőket is!

Július

Divatos lett a befőzés, a főzés és a kézimunka. Egymást érik a fesztiválok még Szolnokon is, és ha tehetném, talán vennék egy ugrálóvárat, és én is fesztiválozni mennék, úgy biztos meglenne a napi betevő.

Azért jó, hogy itt a nyár. Tömjük magunkba a gyümölcsöt, zöldséget, és a legkorábban érő lórabóra szilvát is mindennap eszegetjük a négyes lépcsőház előtt.

És persze érik a fagyi is. A kislányunk "fagyiérett" lett, szóval már egyedül eszi a tölcséres fagyit. Neki természetes, hogy ha a Kossuth téren vagyunk, akkor fagyit eszünk, ahogy az is, hogy ha meghallja azt a szót, hogy rendezvény, akkor rögtön el akar oda menni, mert azt hiszi, biztosan lesz ugrálóvár is. A fagyi és az ugrálóvár a családi kassza gyilkosa. Az alapja kellene, hogy legyen.

Már elérkeztem abba a korba, amikor azt mondhatom: Bezzeg az én időmben! Mert az én időmben olcsóbb volt a fagyi, és tesóm elég merész volt ahhoz, hogy anyuék tudta nélkül vegyen mindkettőnknek a hazafelé vezető úton. Egyszer egy óriási, három vagy négy gombócos fagyit vettünk. Eleinte nagyon nagy élmény volt egyensúlyozni vele, elégedetten nyalogatni, és röhögcsélni, de mikor a lejtőhöz értünk, ahonnan már látszott a házunk meg a kert (tehát mi is látszottunk a házból és a kertből), akkor rájöttünk, hogy még csak a fagyi felénél járunk! Szaporán, mint egy buta vetélkedőben, nyalogatni kezdtük a maradékot, és csak akkor indultunk le a lejtőn, mikor már az ostya csücskét ropogtattuk. Ezt megúsztuk! - kár, hogy a pólómat leettem.

Már nem emlékszem, mi lett a vége pontosan, de azóta sem ettem négy gombócos fagyit. 

Ugrólóvár meg még nem volt az én időmben. Az én szocializációmból teljesen kimaradt. Helyette ott voltak a jobbnál jobb sergők. A láncos jól nézett ki, és egyszer anyuval fel is ültünk rá, de hányingerem lett tőle, alig vártam a végét. A vattacukor, a gofri és a strand viszont soha nem okozott csalódást.

Júniusi kirakat

Köszönjük a májusi megtisztelő figyelmet és a rendeléseket!
Közeledik a léha, meleg évszak. A befőzési szezon. Van egy kis boszorkány, Incsetta, aki mindig kosárkával járja a világot, és gyűjtöget. Ismeri a gombák, füvek tulajdonságait, és az a hír járja, hogy még télen is tud gyűjtögetni. Egyesek látták, amint hajnalban jégvirágot szedett az ablakokról. Hát nem tudom. Az is lehet, hogy éppen odarajzolta. Mindegy. Mindkettő hűsítő gondolat lehet a nagy hőségben.

Kész lett Bogi nyuszija. Itt pucér, de már kötöttem neki egy nyári ruhát. A Mérték Kiadó Puha állatkák, babák című kiadványában szerepel a leírása.

A kutyus és a kiskacsa. A puli a saját elképzelései szerint játszott a kacsával, amit a tollas jószág nem nagyon élvezett, és minden adandó alkalommal próbált meglógni, de hiába. Szegény kicsit meg is kopaszodott. Itt látszólag nagy az összhang.

Attila egyik kedvenc témája: a kapu.

Belvárosi toronyóra. Már nem jár. Csak az idő felette.

Gyerekkori kedvencünk: a jancsifű. Hivatalos nevét nem tudom. Így sokkal élvezhetőbb, mint kiszedni a hajunkból, a ruhánkból. Persze, mikor kisiskolások voltunk, a ki nem mutatott örömtől dagadt annak a begye, akibe a legtöbb jancsifüvet dobták a fiúk.

Sziasztok katillások!

Letölthető háttérképek oldalunk újabb témával bővült: Vallás, egyház címmel legjobban sikerült hitélettel kapcsolatos fotóink közül válogathattok.

Remek májust kívánunk minden látogatónknak és vásárlónknak!

Üdv:
Attila

Kirakati május

Már ujjonghatunk egy ideje, hogy itt a tavasz. A narancsok visszagurulhatnak délre, ahonnan jöttek, és ehetjük a hazai, korai epret! Jönnek a ballagások, az anyák és a gyerekek napjai, a virágárusok dörzsölhetik a markukat!

Mi is kiszabadultunk a vackunkból. Előtte persze jól kihúsvétoztuk magunkat. A Praktika javaslatára céklával festettem tojásokat idén, ami nekem ugyanúgy vörösesbarna lett, mint  hagymahéjjal, de sebaj. Készítettem horgolt tojásokat is, dekorációnak. Sőt, született egy kötött nyúl, csak arról még nem készült fénykép.

Az első erdei túránk alatt nagyon szép idő volt. Az erdők fáiról kukacok lógtak, a csatornába, ami az erdő mellett van, most került egy új bútordarab, de láttunk öt teknőcöt is.

A pillangók aranyosan kergetőztek, mint a rajzfilmeken, és nem engedték magukat lefényképezni. A tücskök mindenhol felbukkantak, és gyorsan iszkoltak a föld alá, egy szúnyogpár viszont gond nélkül tűrte, hogy magánélete meghitt pillanatait megörökítsük. Persze volt madárdal, ciripelés, és mindenféle sietve futkosó bogár (és pók, akiket nem annyira szeretünk).

Mikor már pakolásztunk, a hátizsákjaink árnyékában megláttunk egy pihenő éjjeli lepkét. Nyilván egy éjjeli lepke nem csak nőstény lehet, mégis mind úgy néz ki, mint egy ódivatú női szoknya, amit egy gyászát őrző nő visel.

Mire hazagyalogoltunk, elfáradtunk. Kívül-belül kiszellőzve, arcunk kicsit lepirulva! És még világos volt sokáig.