Katilla Műhely

Piacozás és dulcsásza

Mi szeretünk piacra járni. Van sajátunknak tekintett zöldséges és tojásos nénink, van húsos nénink, mézes bácsink és zöldséges bácsink. Kedveljük őket, kedveljük a termékeiket, és egy kicsit többet beszélgetünk velük, mint általában az eladó és a vevő. November 30-án azonban mi voltunk az eladók. Szegeden, a Waldorf Iskolában eladóként vettünk részt az adventi vásárban, mely lényegében nyílt nap is volt az érdeklődők számára. Nagyon érdekes volt. Sosem voltam még pult mögött, sosem adtam még el semmit - csak gyerekkoromban, mikor boltosat játszottunk. Érdekes volt, mert alig különbözik az eladó szerepe a vevőétől. 

Mikor a piacon vagy egy vásárban nézelődök, és nem ismerem az eladót, sem a termékeit, csak egy dolog számít: hogy mi van a pulton. Ha nem érdekel, csak addig nézem, míg elhaladok mellette. Ha érdekel, ránézek az eladóra is. Itt kezd bonyolódni a dolog. Mert hiába tanítják azt a szülők, hogy köszönni kell, egy ilyen vásáros helyzetben ez egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Ha rám néz az eladó, mindig köszönök neki, és örülök, ha visszaköszön. Ezzel valójában több mindent is jelzek. Azt, hogy érdekelnek a portékái, azt, hogy megtisztelem a figyelmemmel, így lehet, majd kérdezősködni fogok, és azt is, hogy talán vásárolok is. Találkoztam már béna eladóval, aki simán elpackázta a lehetőséget azzal, hogy alig vagy egyáltalán nem köszönt vissza, vagy azzal, hogy nem adott elég információt a termékről (ez idén aug. 20-án volt, az idősödő úr szinte dohogva válaszolt, mintha vásárlóként nem tehetnék fel kérdéseket). Persze az is elrettent, ha nagyon "rám másznak" a kofák. 

A pult mögött állva megtapasztaltam, milyen kevesen köszönnek. Sokan megállnak, nézelődnek, megfogják, kezükben forgatják a terméket, de semmilyen módon nem veszik fel a kapcsolatot az eladóval - azt feltételeztem, azért, hogy ne ébresszenek bennem csalóka reményt. Mintha ezzel azt mondták volna: "Csak nézelődök, nem akarok vásárolni!" Ez nem volt túl jó érzés egyébként, mert a termékeket mi készítettük, mindennapi életünk részei voltak, és nem a pesti nagykerből jöttek a furgonon. A termék összekapcsolódik velünk, tehát ha a termék megnézésre érdemes, az eladó méltó a köszönésre. Viszont volt néhány nagyon kedves érdeklődő, akik szintén nem vettek semmit, csak nagyon lelkesen érdeklődtek, nézelődtek, minden

nekik tetszőt megfogtak, megnéztek, és közben gratuláltak, hogy milyen ügyesek vagyunk, elmondták, hogy ők is szoktak horgolni vagy textilt festeni, itt meg ott szerzik be az alapanyagot, és nem érezték rosszul magukat attól, hogy nem vesznek semmit. Az nagyon jó volt. 

Hát - sok vásárló nem volt, de szerencsére a vonat ára visszajött (köszönjük, Viki!).

És míg elteltek-múltak a napok, tovább értek a tavalyi likőrök. A kökény és csipkebogyó "szabályos" feldolgozásából készült italok mind elfogytak, voltak azonban vadócabb alapanyagok, amikkel csak a magunk kedvére kísérletezgettünk. Akkor, frissen egyik-másik nagyon furkó volt, de mára szép jellemfejlődésen ment át az, amelyiket dulcsásza-alapon érleltük. Kb. 2005-ben találtam a szakácskönyvben a dulcsászát: román módszer gyümölcsök eltevésére. Sok volt abban az évben a sárgabarack, és már nem akartam több lekvárt meg befőttet, meg lusta is voltam pancsolni vele. A dulcsászához csak a tiszta, félbevágott gyümölcs meg cukor kellett: rétegenként teleraktam vele három ötliteres befőttes üveget. Ezt követően azt hiszem, a napra kellett volna kitenni, de én csak feltettem a 26-28 fokos panelkamrába (a beépített szekrénybe), ahol az évek alatt összement a cukrozott barack, és enyhén alkoholos lett. Ez volt a mi dulcsászánk. Ebbe öntöttünk pálinkát, ebbe raktuk a csipkebogyót, és egy év mellőzés után már érdemes volt elővenni - a legutóbbi családi vendégeskedés új kedvence lett.