Július
Divatos lett a befőzés, a főzés és a kézimunka. Egymást érik a fesztiválok még Szolnokon is, és ha tehetném, talán vennék egy ugrálóvárat, és én is fesztiválozni mennék, úgy biztos meglenne a napi betevő.
Azért jó, hogy itt a nyár. Tömjük magunkba a gyümölcsöt, zöldséget, és a legkorábban érő lórabóra szilvát is mindennap eszegetjük a négyes lépcsőház előtt.
És persze érik a fagyi is. A kislányunk "fagyiérett" lett, szóval már egyedül eszi a tölcséres fagyit. Neki természetes, hogy ha a Kossuth téren vagyunk, akkor fagyit eszünk, ahogy az is, hogy ha meghallja azt a szót, hogy rendezvény, akkor rögtön el akar oda menni, mert azt hiszi, biztosan lesz ugrálóvár is. A fagyi és az ugrálóvár a családi kassza gyilkosa. Az alapja kellene, hogy legyen.
Már elérkeztem abba a korba, amikor azt mondhatom: Bezzeg az én időmben! Mert az én időmben olcsóbb volt a fagyi, és tesóm elég merész volt ahhoz, hogy anyuék tudta nélkül vegyen mindkettőnknek a hazafelé vezető úton. Egyszer egy óriási, három vagy négy gombócos fagyit vettünk. Eleinte nagyon nagy élmény volt egyensúlyozni vele, elégedetten nyalogatni, és röhögcsélni, de mikor a lejtőhöz értünk, ahonnan már látszott a házunk meg a kert (tehát mi is látszottunk a házból és a kertből), akkor rájöttünk, hogy még csak a fagyi felénél járunk! Szaporán, mint egy buta vetélkedőben, nyalogatni kezdtük a maradékot, és csak akkor indultunk le a lejtőn, mikor már az ostya csücskét ropogtattuk. Ezt megúsztuk! - kár, hogy a pólómat leettem.
Már nem emlékszem, mi lett a vége pontosan, de azóta sem ettem négy gombócos fagyit.
Ugrólóvár meg még nem volt az én időmben. Az én szocializációmból teljesen kimaradt. Helyette ott voltak a jobbnál jobb sergők. A láncos jól nézett ki, és egyszer anyuval fel is ültünk rá, de hányingerem lett tőle, alig vártam a végét. A vattacukor, a gofri és a strand viszont soha nem okozott csalódást.
